A digitális oktatási programok soha nem fogják tudni helyettesíteni a pedagógust, ugyanakkor segítenek a tanárok terheinek csökkentésében, és abban, hogy a gyerekek a maguk ütemében haladhassanak – véli Csépe Valéria professzor asszony. Az új Nemzeti Alaptanterv javaslatát elkészítő Oktatás 2030 Tanulástudományi Kutatóközpont szakmai vezetőjét ezúttal a digitalizáció és az oktatás kapcsolatáról, az okoseszközök iskolai felhasználásáról kérdeztük.
Manapság alig hallani olyan eszközökről, amelyek nem okosak. Okosak a telefonjaink, a televíziónk, lassan az egész otthonunk, és sokan ezt az interjút is a zsebükben hordott számítógépen olvassák. Az iskolának is okosnak kell lennie? Mit jelentene ez a gyakorlatban?
Az iskola sok mindentől okos, csak a mai világban ezt a jelzőt kisajátítottuk az eszközök számára. Az iskola az én értelmezésemben először is akkor okos, ha okosan oktat, vagyis ismeri az oktatott és nevelt gyerekek életkori sajátosságait. Tehát ha túl tud lépni azon, hogy egy adott tantárgynak mi kizárólagosan a tartalma, és nem felejti el, hogy tapasztalat alapján a gyerekek, de a tinédzserek is sokkal könnyebben tudnak felépíteni meghatározásokat, és az adatok is jobban megmaradnak összefüggésekbe ágyazva. Ettől már önmagában okos lehetne az iskola, ha nem élnénk egy rohamtempóban digitalizálódó világban. Meg kell nézni a metrón, a buszon a kijelzőket, meg kell nézni azokat az internetes felületeket, ahol információt keresünk, vagy éppen az okostelefonunkat, a 21. század svájci bicskáját, ahogy egy amerikai kollégám fogalmazott, amelyet naptárként, fotóalbumként, postafiókként és még sok minden másra használunk. Ez mind-mind digitális. Ma már alig van olyan szakma, ahol nincs szükség digitális eszközökre, vegyünk például egy egyszerű építkezést, ahol a kőművesnek már lézertechnológiával működő szintmérője van, és egy ajtó beállítása is infravörös technikával történik.
“Ennek a világnak tehát van egy erőteljes tudáselvárása, mert tudás nélkül nem sokat lehet kezdeni a digitális technológiával, jól működő keresőszót sem tudunk beírni, ha nincs megfelelő tudásunk. Szerencsére a gyerekek nyitottak ezekre az eszközökre, és az iskolának tudnia kell a képességeket arra a szintre fejleszteni, hogy a digitális világban mindenki el tudjon igazodni.”
Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a Nat-javaslatunkban megjelenő digitális kultúra tantárgy több mint informatika, szó van benne digitális eszközhasználatról, internetbiztonságról, digitális állampolgárságról és még sok minden másról is. Egy olyan világban élünk, ahol bár rengeteg digitális eszköz vesz körbe bennünket, de nem feltétlenül értjük a működésüket, nem tudunk élni az általuk kínált lehetőségekkel.
Frissíteni kell csupán a tantervi tematikát, ez lenne a feladat?
Hadd mondjak egy analógiát. A pedagógusképzésben az emlékezeti rendszerről jelenleg sokat tanulnak a leendő pedagógusok, ellenben kevés olyan eszközt kapnak a kezükbe, amelyekkel valóban segíthető a gyerekek emlékezetének működése. A digitális eszközökről tehát nem beszélni kell az iskolában, hanem használni kell azokat. Ez az élményalapú oktatás kulcsfontosságú eleme.
Mitől élmény egy gyerek számára digitális eszközön tanulni az iskolában?
Sok forrása van ennek, viszont az egyik legnagyobb élményt a pszichológia úgy nevezi, hogy ágenciahatás. Ez abból áll, hogy valami attól történik, hogy én csinálom. Ennek a legegyszerűbb esete a videókon, az okostelefonokon az a fekvő háromszög, amelyről minden gyerek tudja, hogy ha azt megérintik vagy megnyomják, ott elindul valami. Én csináltam valamit. Ez húzza, köti a gyereket oda a programhoz, ez az alapélmény. Erre az élményre épülhetnek rá például az oktatási célú programokban a kérdés-felelet egységek, ahol mindig visszajelzés van, például hogy ügyes voltál, vagy hogy ez most nem sikerült, próbáld meg még egyszer. A visszajelzés pedig nem úgy működik, mint sajnos sok helyen még az országban, hogy ülj le, egyes. Ennek a gyakorlatnak egyébként az a súlyosan negatív következménye, hogy a gyerekeknek egy idő után el is megy a kedve attól, hogy nem biztos válasszal jelentkezzenek. És akkor mindig csak az a három jó tanuló fog válaszolni, ők azok, akik majd’ kiesnek a padból, és ennek súlyosan káros hatása van a gyerekek személyiségfejlődésére is, hiszen a gyerekek többségének az lesz az élménye, hogy nem elég okosak az osztályhierarchiában. A számítógép ezzel szemben soha nem fogja megszégyeníteni a gyereket.
“A számítógépnek nincsen elfogultsága, a számítógép egyértelmű, transzparens, követhető visszajelzést ad. Nem azt mondja, hogy még ezt se tudod, hanem azt mondja, hogy most itt tartasz, és annak érdekében, hogy ide eljussál, próbáld meg ezt és ezt. Nem dicsér alap nélkül, de nem is büntet. A teljesítmény, az elért eredmény válik jutalmazóvá.”
Nem az, hogy a pedagógus mosolygott vagy összevonta a szemöldökét, vagy hogy ilyen vagy olyan jegyet adott. Ez is fontos élményforrás. Hozzáteszem, annak, hogy a teljesítménynek jutalmazó értéke van, meg kell jelennie egy jól működő gazdaságban is, vagyis hogy jó munkát szeretnék kiadni a kezemből, hogy örülök az elvégzett munka eredményének, hogy örülök annak, hogy bár erőfeszítéssel, de megoldottam egy nagyon nehéz problémát. A digitális eszközök jutalmazó természetének tehát van egy hosszú távú pozitív hatása is, és erről semmiképpen nem szabadna lemondanunk.
A digitális eszköz élményszerűen ad át információkat, visszacsatolást ad, jutalmaz… hol a helye mégis akkor a pedagógusnak?
A digitális világ egy csodálatos, ugyanakkor csak kiegészítő, támogató eszköz. Nem helyettesítheti a pedagógust, de az oktatást és a nevelést sem. A számítógép nem fogja nevelni a gyermeket, ez pedig lényegi fontosságú pedagógiai feladat. Ugyanakkor én a digitális eszközök történelmi jelentőségét abban látom, hogy segítenek megvalósítani a differenciált oktatást, amelyre egy 30 fős osztályban a pedagógusoknak sem ideje, sem támogatottsága, sem ereje nincsen. A differenciált oktatásra pedig mindenhol szükség van, mert nem létezik olyan, hogy 30 gyerek ugyanazzal a képességstruktúrával rendelkezik egy osztályban. Van, aki matematikából jó, van, aki irodalomból, van, akinek kimagasló tehetsége van a zenében, és még sorolhatnánk. A digitális eszközök segítségével a gyerekek eltérő ütemben és mélységben tudnak tanulni. Ráadásul a mai programok már olyanok, hogy a pedagógus valós időben tudja követni, hogy a gyerek a tanulásban hol tart, olyasmiket lát ezeknek a programoknak a segítségével, amelyeket soha nem látott volna. Például hogy hol akadt el egy tanuló, hol mutat erősségeket, milyen gyengeségei vannak.
“Olyan eredmények, elemzések nyerhetők ki ezeknél a programoknál, amelyeket egy pedagógus sem dolgozatból, sem feleletből soha nem látna ilyen mélységben. Tehát a program követhetővé teszi a pedagógus számára, hogy hol kell beavatkozni, hol van szükség plusz magyarázatra, új módszerre, analógiákra, hétköznapi példákra a jobb megértés érdekében.”
Minél heterogénebb a csoport, annál nehezebb ezt a fajta a differenciált figyelmet elérni vagy fenntartani (ahol van pedagógiai asszisztens, ott persze könnyebb, de nem ez a jellemző eset), és hát hol vagyunk még álmaink vágyától, a személyre szabott oktatástól. Addig is viszont a digitális eszközök a gyerekeket a maguk saját haladási ütemében tudják segíteni a tanulásban.
És ha már a differenciált oktatást említed, nem feledkezhetünk meg az SNI (sajátos nevelési igényű) gyerekekről sem…
Én jobban szeretem a specifikus nevelési igényű kifejezést, de így van, pontosan. Itt ugye valamilyen konkrét területen jelentkeznek a nehézségek, például az olvasásnál vagy a matematikánál. Az előbbinél diszlexiáról, az utóbbinál diszkalkuliáról beszélünk. Én elég sokat vagyok kint az úgynevezett gyakorlatban, már csak a diszlexia-kutatásaim miatt is, és például az Öveges József Középiskolában látom, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen elképesztő affinitása van a számítógép iránt, tehát hogy mennyire jól érzik magukat abban a digitális világban, ahol nagyon sokféle lehetőség van, ami segíti őket abban, hogy például jól kompenzáló olvasókká válhassanak. Nagyon jellemző, hogy ezek a gyerekek a vizuális világban válnak jobb feldolgozóvá, azt nagyon szeretik, a digitális eszközökben rejlő megannyi vizuális-figurális tanulási lehetőséget pedig talán nem kell részletezni. Egyébként ha különleges bánásmódról beszélünk, ide tartozik az a csoport is, akiket úgy nevezünk, hogy tehetség. Az okosiskola a tehetséges gyerekek számára is biztosítja a plusz előremenetelt, a gyorsabb haladás lehetőségét. Ez a gyakorlatban most úgy működik, hogy ha egy osztályban a pedagógus észrevette a tehetséges gyereket, akkor mindig készül, plusz feladatlapokat nyomtat, és odaadja neki. Na, ehelyett a feladatok jelentős részét át tudja vállalni a program. Ez a gyerek csinálhat más nehézségi fokú feladatokat, mást, többet, újabbat, mélyebbet kaphat.
“Amit egy osztályteremben el kellene tudnunk érni a következő években, hogy tilos lemaradni, de unatkozni is. Tehát az SNI-s gyerekek ne maradjanak le, de a tehetséges gyerekek se unatkozzanak.”
Mindegyik előbb-utóbb olyan frusztrációhoz vezet, amely magatartászavarokban fog megjelenni. És az ilyen típusú magatartászavart nem kezelni kell, hanem megelőzni.
Mi a helyzet a hagyományos nyomtatott tankönyvekkel? Ezekre lesz még szükség?
Itt kell megjegyeznem, hogy a másik szélsőséget is el kellene kerülnünk, miszerint bármi, ami a számítógépekkel kapcsolatos, az használható az iskolában. Sokan azt gondolják, hogy a pedagógiai modernizáció netovábbja, ha beviszik a VR- (virtuális valóság-) eszközöket az iskolába. Lehet, hogy a fejlesztők zokon veszik tőlem, de én azt gondolom, hogy a virtuális valóságnak az iskolában egyelőre semmiféle lényeges szerepe, funkciója nincs. Egy jó digitális oktatási programnak a következő követelményeknek kell megfelelnie: oktatási célra készül, pedagógiai elveket követ, korszerű, nagyon sokféle tartalmat kínál, éppen annyi intellektuális erőfeszítést vár el, ami biztosítja a folyamatos használatot, és minden lehetséges eszközt felhasznál ahhoz, hogy a gyerekek tudását elmélyítse, az érdeklődésüket fenntartsa, élményt adjon.
“Azt gondolom – bár én imádom a hagyományos könyveket – hogy az úgynevezett okostankönyvekben sokkal több pedagógiai lehetőség van, mint a nyomtatott társaikban. Az e-tankönyvnek ugyanis mélysége van, és ebben a mélységben nem lehet elveszni.”
Olyan, mint egy jó keresőfelület vagy honlap. Mindig vissza lehet jutni a kiindulóponthoz. Ha valamit elfelejtettem, akkor vissza lehet menni, és nem az van, hogy “ó, már hetedikes vagyok, és meg kéne oldani ezt a feladatot, de mikor is tanulhattuk, nincs is már meg az a tankönyv”. Plusz, egy digitális tankönyvben a tartalom nagyon sokféle lehet, egy videóban pedig akár harmincöt oldalnyi információ is megjeleníthető.
És hol tartunk most, mikor lesznek okosak az iskoláink?
Szeretnék realista maradni, és nem figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy jelenleg a digitális eszközök nagyon sok helyen nem tudnak beépülni a mindennapi gyakorlatba. Amikor az előadásaimban a digitalizációról beszélek, sokszor a még nagyon jól felszerelt iskolákból is az a visszajelzés érkezik, hogy van összesen öt laptopjuk, amiket 20 tanárnak kellene beosztania az óráira.
“Ez aktuálisan egy fontos akadály, amit ha nem oldunk fel általánosan minden iskolára, teljesen feleslegesen beszélgetünk digitalizációról és jó digitális oktatási programokról. Örömteli ugyanakkor, hogy van erre stratégiája az országnak. Ebben a tekintetben sokkal előrébb tartunk, mint sokan mások a világban, bár a megvalósítás lehetne kicsivel gyorsabb is.”
Az oktatás digitalizálása mindannyiunk érdeke, de én négy szereplőt emelnék ki. A legfontosabb nyertes egyértelműen a gyermek, aki jól érzi magát az iskolában, elégedett, nem frusztrált, hiszen a képességei és a saját üteme szerint tanulhat olyan dolgokról, amelyekhez tud kapcsolódni, vagyis amik érdeklik. A következő szereplő a szülő, aki örül, ha a gyermeke jól érzi magát az iskolában, tanul, okosodik, jó irányba fejlődik, és mert érzi, a gyermekének jólléte, az úgynevezett well-being valóban fontos az iskola számára. De nyertese ennek a pedagógus is, akinek nagymértékben segíti a munkáját a digitális eszköz, nagyobb szabadságot adva neki, amit kreatív módon használhat fel a fontos pedagógiai feladatoknál. Végül pedig profitál belőle az egész ország is, mert hát a jövő versenyképes gazdasága csak tudásalapú lehet, és ez nem valósítható meg digitális képességekkel nem rendelkező munkavállalók nélkül.
